Ide-oda lóg a karom, motyorgok csak, meg bögyörgök, gyakran az órámra nézek, bár nem sietek sehová.

Kitéptek valamit belőlem és a keletkezett odúba most hideg szél süvít be, fagyosan-fájón didereg minden szervem körülötte. Mint a ziháló, megsebzett vad, nyögve szelem a fehér tájat egy bíbor szalaggal ketté, mögöttem a sötétség, habzón vicsorogja rám penge fogait és csak egyre közeledik. Ő is tudja, én is tudom: senki se menekül.

Fényévekre vagyok onnan, ahol lenni akarok. Vágyom a megnyugvásra valaki ölelésében, de elérhetetlen messzeségben van és nem tehetek semmit.

Minden rendben lesz: a lelőtt anya meszes gödörbe szánt, még meleg testén összekuporodott gyermek tébolyba átnyúló önámítása ez.

A tisztító tüz szerepét ma a fürdőszoba takarítása fogja játszani.

 Mélyen magamba szívnom az ecetes víz maró bűzét. Akkor sem lesz már tiszta semmi, ha csontig vakarom a körmeimmel a fugát.

Szerbusz, Kedves Naplóm. Ne haragudj kérlek, hogy elhanyagoltalak. Az utóbbi években történt egy s más, élet a javából. Habzón-virgoncan kanyarogtam, aztán síkra értem és elterültem, azt hittem medrembe értem, máskor váratlanul kiöntöttem. felszínemet a szél korbácsolta, alatta mégis morajló, folyamatosan mélyülő magabiztosság és bizakodó derű maradhattam.

Továbbá nézd el nekem, hogy talán lesz itt egy harmadik olvasó is, amitől úgy tűnhet, hogy ezt a bizalmas, intim kapcsolatunkat kiárusítom valami féle pillanatnyi megértés, vagy szánakozással tűzdelt sajnálat reményében. Ezt itt és most szeretném leszögezni, hogy erről szó sincs. Amikor ezt olvassa, talán már lesz annyira irreleváns a szóban forgó páros - te meg én, kedves naplóm -, hogy könnyed, nosztalgikus kacarászás közepette, kávé mellé fogyasztható lesz mindenki számára.

Most elsősorban más miatt vagyok itt. Tanúvallomással tartozom, magamnak. Olvasva régebbi bejegyzéseimet, - ahogy édesapám fogalmazott a legutóbbi incidens kapcsán - örökös hajlamot mutatok esetenként véresre sajnáltatni magam. Ijesztően nárcisztikus illúzió, ahogy a rólam szóló filmet a narrátor mély hangjával, távolodó kamerabeállásokkal elképzelem, amint a meg nem értett kiválasztott még csak úton van a mély felé, de már közel a törés, hamarosan kifakad a rügy, és onnantól jó lesz, vagy legalábbis más. De az az igazság, hogy az idő nagy része azzal megy el, hogy erre a rügyfakadásra várunk, különösebb ezt célzó energiakifejtés nélkül. Pontosan ez a kiválasztott teríti rá és igazgatja el gondosan, - hogy mindenhol takarjon - a lelkiismeretfurdalás fullasztó leplét minden semmittevéssel tölött percemre. Mást nem tesz, leterít, majd ítélkezően pallosára támaszkodik, még egyet zörög a páncéljában, majd nem mozdul többé. Ami igazán nyomasztóvá teszi az egészet, az a közöny, amivel én ezt konstatálom, és vállat megvonva továbbra is csinálom a semmit. Mert hát minek, meg izé, nihilizmus, meg különben is, mit akarok még, hiszen van kaja a hűtőben, fedél a fejem fölött, van egy munkám, amit bár ki nem állhatok, de jól fizet.

Nem mindig voltam ám erős, volt, hogy macskagyökeret rágtam, hogy abbamaradjon az éjszaka közepén kiugró szívvel felriadás, ez talán nem egy 28 éves szervezet egészséges működésének óramű-szerű funkcionálása. Na de a munkahelyi stressz, a villogó szemek, a soha nem elég mély tudása a dolgoknak, ami világ életemben elkísért, az ezzel járó folyamatos szorongás, hogy mikor fognak megint elővenni, végülis némi magyarázattal szolgál. Ezennel minden közepes tehetséggel megáldott, élete nagyobb hányadát eltékozolt embert haladéktalanul egy hatalmas kitárulkozás-fesztiválra hívok, ahol mindenki színt vallhat, hogy mennyire hülye, mennyire nem ért semmihez, és egyáltalán, mennyire nem tud semmit. Én kezdem. A legtöbben csak színlelik, hogy valamit értenek, vagy ha el is mélyültek valamiben, akkor minden másban jelentettek teljes csődöt. Minket, középszerű embereket mindenhol megvetnek.

Jöjjön egy kis science fiction, kitalált személyekkel, kitalált minden mindennel.

Egy álom Rólad meg rólam, amiben elmesélek egy álmot.

Eszter felvette fekete bársonyköntösét, és kiszökkent a fürdőbe. Glembotzki burritóként takaróba tekerve könyörgött még öt percért, de aztán valahogy úgy jött ki a szitu, hogy megébredt. Nem kellett sietnie senkinek sehová, vasárnap reggel kilenc óra volt, minden zárva. A redőnyön át beszűrődő téli tompaság megvilágította a romhalmazt, amit a tegnap esti őrült szexvihar okozott. Még egy kis rum az üveg alján, a szétdobált ruhadarabok pedig nyomként vezetnek vissza oda, ahol az egész kezdődött. Lenn az utcán néhány nagykabátos öregember kószált céltalanul a latyakban, vagy mondvacsinált ürüggyel mentek gyerekeket látogatni, mert hát az utóbbi években el-elmaradtak a hívások, meg aztán vasárnap legyen együtt a család, na. A ház alatti buszmegállóban épp szisszent egyet a busz, aztán unottan tovaindult, elég halkan, elég lassan. Glembo felült, mert hallotta, ahogy Eszter már a konyhában matat, -nagyon reméli hogy kávét csinál. Micsoda nő! Hatalmas, szerelmes mosollyal belibbent a szobába, a bögre kávét letette az ágy mellé a földre, aztán harci beállással,ujjait előre szegezve, fogait villogtatva lassan a lábaira ült. Esélye sem volt: épp, hogy sikoltani tudott, amikor tigris módjára belehorkant a nyakába, ujjait pedig bordái közé fúrva agyon-vissza szeretgette. A reggeli szájszag és a kócos haj nem számított, halálosan szerelmesek voltak. Glembotzki prüszkölve-köpködve túljátszva próbálta prüszkölve-köpködve kiharcolni arca szabadságát Eszter haja ellen, amit a lány hangos felnevetéssel kommentált. Végre volt esélye felülkerekedni, úgyhogy a heves kacagós-csókolózás közepette  átfordult felette, és egy lassabb, megsemmisítő csókkal Esztert a párnához szegezte.

-Hogy aludtál, Babu? -Kérdezte azon az elnyújtott hangon, amin az emberek akkor beszélnek, amikor verekedő kiscicás videókat néznek. -Hmmmmmm Veled álmodtam, mindig Rólad álmodom, akár alszom, akár nem.- Dorombolta Glembotzi a puha mellkasba, ahová most arcát temette. -Jaj de tudja, hogy mit kell mondani!- Csattant fel a lány felháborodást színlelve, aztán jobban belepréselte a srác arcát a mellei közé. A bársony fürdőköpeny már csak nagyon lazán tartott. -Mi tagadás, a visszajelzések alapján ügyesen bánok a számmal. -Az biztos. Nagyot sóhajtott, amikor a srác elindult lefelé, végig csókolgatva Eszter testét. -Olyan vagy! -Milyen? -Hát olyan. Meg se próbálta játszani az elérhetetlent, imádta a gondolatot, hogy a srác a csúcsig fogja nyalni. Kezét a kezébe vette, aztán rátette a fejére, jelezve, hogy nyugodtan kapaszkodhat a hajába. A csillogó édeshús látványa teljesen beindította.

Pár perccel később ölelkezve feküdtek, most már egy szintmagasságban. Eszter a srác mellkasszőrével játszott, Glembo pedig a lány hajával a szájában a vállát cirógatta. -Meddig maradsz még?- Kérdezte Eszter Glembotzkit, félve a választól. -Együtt tölthetnénk a napot, csinálhatnánk dolgokat, eljátszhatnánk, hogy együtt élünk! - Lelkesedett fel a lány az ötlettől, és felült. -Vagy fetrenghetünk egész nap, nekem az is jó. -Bármi jó, ha veled vagyok. Ha egész nap kockulunk és még a kaját is úgy rendeljük, nekem az a vakációm...de fel kell ébrednünk lassan, neked is, meg nekem is. De előtte elmesélem, hogy mit álmodtam:

Micsoda rémálom...azóta már volt időm kielemezni meg megfejteni, na mindegy a lényeg, hogy az agyam ma este úgy döntött, hogy fogja az összes létező félelmemet, metaforává alakítja, és lejátssza nekem olyan élethűen, hogy egész nap ne jöjjek létre, és azon agyaljak, hogy milyen sebezhető gyenge kis szar vagyok. Ja.

Nagy parám, hogy ha így folytatom az életem, akkor egy pothead junkie lesz belőlem. Mostanában minden hétvégén átmegyek C-hez, aztán az isten tudja honnan zsugázott orvosi fűjét szívjuk kidőlésig. Közben meséket nézünk, néha fifázunk, vagy mint legutóbb, sajtos tésztát főzünk. Egyszer addig fajult a dolog, hogy lezúgtam a lépcsőjén, jól összetörve az orromat, összevérezve a kabátomat, felébresztve a szomszédokat, kihívva a mentőket, megröntgenezve a fejemet- megjegyezve, hogy csukva volt a szemem, lehetne-e még egyszer, aztán másnap összevérezve a lepedőmet felébredni.

Azt kérdezed, miért? Nem akartam emberek közé menni, nem akartam a társadalomnak semmilyen szinten megfelelni, diszkóban feszülni, visszautasítva lenni, aztán újra próbálkozni. Nem akartam szigorú tekintettel csoportba verődve fények alatt sörbe kapaszkodni, ritmusra fejet mozgatni, nézni, hogy kit lehet megdugni. Meg aztán az idióta se akartam lenni, a részeg, aki mindenkit csak idegesít, meg a lelkizős se, aki módszeresen szabotálva a jó hangulatot, keresi az embereket, akiket leszívhat. Repülni akartam, önfeledten sikoltozva röhögni, dolgokat megfejteni, a gondolataimat, mint egy elejtett tasak rizsát, szétszórni. Aztán ott, és akkor, a nagy flash után - alszol, mint a tej. A hét többi napján öt órákat alszom, rám fér hát, hogy tizenkét órára kidőljek. Aztán másnap kótyagosan, gondolataid még mindig a földön hevernek, felébredsz. De most már nem csak a gondolataid, hanem a tegnapi jókedved darabkái is hozzájönnek, már csak emlék, hogy milyen jó volt röhögni, de már nem is olyan vicces, kicsit szánalmas.

//Megszálltak a katicabogarak. Nincs szívem kinyírni őket, meg kihessegetni se, mert éjszaka még fagyok vannak, de legalább öt katicabogár hesszel már a lakásomban. Az egyik épp a betűim elől menekül a képernyőn. Elrepült. Csak össze ne szarjon valamit.//

 Aztán a szar kedvre megint ez a válasz, tépjünk be még egyszer, kit érdekel, vasárnap van, hétfőn délutános vagyok...és így teltek a hétvégéim az év eleje óta. Elhúz mellettem mindenki. Azt érzem ,hogy egy helyben toporzékolok. Mindenki összeköltözik, meg diplomázik, meg házat épít meg eljegyez, meg gyereket csinál, meg hitelt vesz fel, én meg, nos. Az önsajnálkozásom az aranykorát éli.

Az egész álom egy lepukkant házgyári lakásban kezdődött, ami az állapotából ítélve lebontásra várhatott. Ajtók nem voltak, talán épp a rendőrség rúgta be őket. A falakon mindenféle értelmetlen firkák mosódtak össze, a földön pedig mindenütt üres sörösüvegek porosodtak. Egy bordó kanapé volt a szoba közepén, amiből a szivacsdarabkák és a rugók úgy álltak ki, mint ahogy az egy Tommy és Jerry mesében lenne. Vihogva-támolyogva nekidőltem az ajtófélfának, elejtettem a füves cigit, amiből már csak a csiga égette az ujjaimat, aztán a kanapéra zúgtam. Képszakadás. A következő pillanatban már a győri városháza előtt sétálok, azzal a bizonyos kótyagossággal, önutálattal. Rezeg a telefonom, Te írtál.

"Sz., el kell mondanom valamit. Három hónap után végre lefeküdtem valakivel. Annyira magányos voltam már! És bár csak öt centis neki, mégis annyiszor el tudtam élvezni, ahányszor nálad erről álmodni sem mertem. Ez persze nem történik meg, ha nem te mutatsz be neki, személyesen. Utólag is köszönöm. Ezt azért mesélem el, mert reméltem, hogy ettől majd könnyebb lesz továbblépned, és felhagysz ezzel a szánalmat keltő önmarcangolással."

Végtelen magányt éreztem, elveszett voltam, és céltalan. -De szerencsére csak álmodtam, mert itt vagy, velem. -mosolygott Glembotzi a plafonra, ahogy még mindig a lány fejét cirógatta. -Tévedsz. Én már nem vagyok, és most már tényleg jobb lenne, ha mennél. Fel kell ébredned.

Telefoncsörgésre ébredtem. C írt, kérdezi, jól vagyok-e. Egy szerencsétlen mozdulattal próbáltam lehúzni a töltőről a telefont, de csak aljzatostól kitéptem az egészet a falból. Átfordultam a másik oldalamra, hatalmasra feldagadt orromat kímélve, a véres párnát félrelökve aludtam még kettőig.

Hívtam a fogköves, behorpadt mellkasú mátépéterszemüveges IT-s srácot, kértem a tanácsát,hogy mitévő legyek. Türelmetlenül válaszoltam a kérdésére: - Igen próbáltam, többször is, de mindig ugyanaz a rohadt hibaüzenet: "A hálózat a tartományon kívül esik, nem lehet csatlakozni." Jó de próbáljon meg akkor másik hálózatra csatlakozn....NEM! Tűnj vissza az odvadba és ölelgesd a manga body pillowod, nem értesz te semmit. Belebújok morcos fejjel a monitorba, és rendelek pár fölösleges kacatot a netről. Tudták, hogy ha leegyszerűsítik a mobilnetes fizetést, mindenki meg fog őrülni, hatalmas piacot fognak maguknak nyitni. Pár klikk, és máris több millió társaddal vállvetve pumpálod a fogyasztói társadalom vénájába a vért. Cserébe házhoz hozzák a fogyasztótablettádat, hogy még csak meg se kelljen mozdulnod érte. Ironikus, mi? Ez a baj a nemzedékünkkel, hónapok alatt akarjuk elérni azt amit felmenőink vérrel meg izzadtsággal szenvedtek ki...

-Ne haragudj, nézlek már egy ideje, gondoltam rákérdezek, hogy meddig tervezed még az epés kis társadalomkritikádat nyújtani, amit már ezrek írtak meg előtted.

Mély levegőt veszek, és felpillantok a gépről. -Nem bírsz csendben maradni, mi? Tüntetőlegesen elcsapom a fejem, és kinézek az ablakon. Légyszi történjen kint valami, ne kelljen vele beszélgetnem!

 -Gondoltam meglátogatlak, rég kerestél. Mintha megfeledkeztél volna rólam! Aggódom érted.

Sértődöttségét nem leplezve odalépett az ablakhoz, és babrálni kezdett a lecsapódott páracseppekkel. Azok egymással hol versenyezve, hol egymásba torkollva folytak végig az ablakkeretig. Majd felcsattant:- Igen tudom, hogy mert elfoglalt vagy, meg szétszórt vagy! Nagyon jól tudom, hiszen direkt csinálod! Kitalálsz mindenféle hülyeséget, csak hogy ne kelljen velem szembenézned! Itt van például ez, hogy trambulinparkba mész ezzel a "HAVERINÁDDAL", egyrészt ki nem állhatod a sótlan-vegán-straight edge-fittness fejét, másrészt utálsz trambulinozni, mióta...

Jézusom, és csak beszél és beszél. Na ezért foglalom le magam, látod. Túl sokat gondolkozik, elmereng faszságokon, iszonyatosan sértődékeny, évekig képes dédelgetni sérelmeket, és irritálóan érzelgős.

-Beszéljünk valamikor, kérlek. Leült mellém az ágy szélére, összefonta az ujjait, szigorúan összeszorította a száját, majd mikor feltekertem a zene hangerejét, köddé vált. 

 A rágcsálnivaló, a vidám zene és az idióta videók nézegetése mindig hatásos. Végre csend van, csak magam vagyok, élhetem tovább kispolgári proletár életem egy panelház tizenegyedik emeletén, negyvenöt négyzetméteren, padlófűtéssel. A Coldplaytől az adventure of a lifetime megy épp, úgyhogy halvány mosollyal az arcomon elképzelek giccsesen örömteli pillanatokat a haverjaimmal, ahogy karöltve énekeljük ezt a félig-meddig szerelmes számot. Eszek, iszok, dolgozok, alszok, szarok, meg néha futok. Micsoda élet! Tervezgetem a kis nyaralásomat, vásárolom rá a szükséges dolgokat annak rendje módja szerint, és gondolkozom, hogy talán indítok egy túranaplót. Ezaz! Hiszen mivel is tudnám emlékezetesebbé tenni, mint hogy leírom az ott megtapasztaltakat! Meg is írom a bevezetőt, előtte bekapcsolok valami jó kis Jason Mrazt..

-Kínozd magad. - Szólalt meg hűvösen. Úgy jött megint, mint minden alkalommal. Villámcsapásként vág a gondolataimba, otthagyja égető nyomát, aztán magamra hagy a fájdalommal. Tudja, hogy nem hallgatom végig, úgyhogy kifejlesztett egy új taktikát: elültet egy gondolatot az agyamban, lehetőleg úgy, hogy bökjön, akárhogy fordulok, de nem kísér végig a lelki megtisztuláson, és nem adja meg a felszabadító végső döfést, csak közli a bukásom tényét, majd otthagy. Le merném fogadni, hogy ilyenkor magában röhög. -De miért? -Gyerünk, tedd be azt a Lost on you-t. Megteszem. 

/2017.02.16./