Szerbusz, Kedves Naplóm. Ne haragudj kérlek, hogy elhanyagoltalak. Az utóbbi években történt egy s más, élet a javából. Habzón-virgoncan kanyarogtam, aztán síkra értem és elterültem, azt hittem medrembe értem, máskor váratlanul kiöntöttem. felszínemet a szél korbácsolta, alatta mégis morajló, folyamatosan mélyülő magabiztosság és bizakodó derű maradhattam.

Továbbá nézd el nekem, hogy talán lesz itt egy harmadik olvasó is, amitől úgy tűnhet, hogy ezt a bizalmas, intim kapcsolatunkat kiárusítom valami féle pillanatnyi megértés, vagy szánakozással tűzdelt sajnálat reményében. Ezt itt és most szeretném leszögezni, hogy erről szó sincs. Amikor ezt olvassa, talán már lesz annyira irreleváns a szóban forgó páros - te meg én, kedves naplóm -, hogy könnyed, nosztalgikus kacarászás közepette, kávé mellé fogyasztható lesz mindenki számára.

Most elsősorban más miatt vagyok itt. Tanúvallomással tartozom, magamnak. Olvasva régebbi bejegyzéseimet, - ahogy édesapám fogalmazott a legutóbbi incidens kapcsán - örökös hajlamot mutatok esetenként véresre sajnáltatni magam. Ijesztően nárcisztikus illúzió, ahogy a rólam szóló filmet a narrátor mély hangjával, távolodó kamerabeállásokkal elképzelem, amint a meg nem értett kiválasztott még csak úton van a mély felé, de már közel a törés, hamarosan kifakad a rügy, és onnantól jó lesz, vagy legalábbis más. De az az igazság, hogy az idő nagy része azzal megy el, hogy erre a rügyfakadásra várunk, különösebb ezt célzó energiakifejtés nélkül. Pontosan ez a kiválasztott teríti rá és igazgatja el gondosan, - hogy mindenhol takarjon - a lelkiismeretfurdalás fullasztó leplét minden semmittevéssel tölött percemre. Mást nem tesz, leterít, majd ítélkezően pallosára támaszkodik, még egyet zörög a páncéljában, majd nem mozdul többé. Ami igazán nyomasztóvá teszi az egészet, az a közöny, amivel én ezt konstatálom, és vállat megvonva továbbra is csinálom a semmit. Mert hát minek, meg izé, nihilizmus, meg különben is, mit akarok még, hiszen van kaja a hűtőben, fedél a fejem fölött, van egy munkám, amit bár ki nem állhatok, de jól fizet.

Nem mindig voltam ám erős, volt, hogy macskagyökeret rágtam, hogy abbamaradjon az éjszaka közepén kiugró szívvel felriadás, ez talán nem egy 28 éves szervezet egészséges működésének óramű-szerű funkcionálása. Na de a munkahelyi stressz, a villogó szemek, a soha nem elég mély tudása a dolgoknak, ami világ életemben elkísért, az ezzel járó folyamatos szorongás, hogy mikor fognak megint elővenni, végülis némi magyarázattal szolgál. Ezennel minden közepes tehetséggel megáldott, élete nagyobb hányadát eltékozolt embert haladéktalanul egy hatalmas kitárulkozás-fesztiválra hívok, ahol mindenki színt vallhat, hogy mennyire hülye, mennyire nem ért semmihez, és egyáltalán, mennyire nem tud semmit. Én kezdem. A legtöbben csak színlelik, hogy valamit értenek, vagy ha el is mélyültek valamiben, akkor minden másban jelentettek teljes csődöt. Minket, középszerű embereket mindenhol megvetnek.